1Még mindig csúfot űznek belőlem! Szemem az ő patvarkodásuk között virraszt.
2Kezest magadnál rendelj, kérlek, nékem; különben ki csap velem kezet?
3Minthogy az ő szívöket elzártad az értelem elől, azért nem is magasztalhatod fel őket.
4A ki prédává juttatja barátait, annak fiainak szemei elfogyatkoznak.
5Példabeszéddé tőn engem a népek előtt, és ijesztővé lettem előttök.
6A bosszúság miatt szemem elhomályosodik, és minden tagom olyan, mint az árnyék.
7Elálmélkodnak ezen a becsületesek, és az ártatlan a képmutató ellen támad.
8Ám az igaz kitart az ő útján, és a tiszta kezű ember még erősebbé lesz.
9Nosza hát, térjetek ide mindnyájan; jőjjetek, kérlek, úgy sem találok bölcset köztetek.
10Napjaim elmulának, szívemnek kincsei: terveim meghiusulának.
11Az éjszakát nappallá változtatják, és a világosság csakhamar sötétséggé lesz.
12Ha reménykedem is, a sír már az én házam, a sötétségben vetettem az én ágyamat.
13A sírnak mondom: Te vagy az én atyám; a férgeknek pedig: Ti vagytok az én anyám és néném.
14Hol tehát az én reménységem, ki törődik az én reménységemmel?
15Leszáll az majd a sír üregébe, velem együtt nyugoszik a porban.